Hozzáadás a Kedvencekhez


Szektor Újság


Mégis csak maradunk! - elnöki üdvözlő
Amikor ezt a honlapot összeállítottuk, az volt a cél, hogy kétfelé válasszuk a magyar és a nemzetközi híreket. Aztán úgy alakult, hogy a magyar olvasók is kíváncsiak voltak a nemzetközi hírekre, külföldi olvasóink meg eléggé törik a magyar nyelvet, így aztán csak a magyar oldalra írtunk. Aztán úgy nézett ki, hogy lesz idegen nyelvű oldalunk, de akkor nekem, aki ide írta volna az anyagokat, közbejött egy apróság. Ezt próbálom alább elmesélni azzal, hogy mostantól ismét szétosztjuk a híreket, és itt ismét a külföldiek lesznek olvashatók. Horváth Imre

Köszönöm! - Horváth Imre mosolya (másodszor kiegészített változat)

Amikor kiderült, miszerint az egészségi állapotom nem olyan vicces, sorozatban kaptam a megkereséseket, személyesen és telefonon egyaránt. Leírni sem tudom azt a tengernyi kedvességet, lélekcirógatást, amiben részesítettetek engem. Még olyanok is, akikkel kifejezetten nem vagyok jóban. Köszönöm Nektek! Gyertek kicsit közelebb, hogy mindnyájatokat átölelhessem! Bebizonyítottátok, hogy nagyszerű emberekből áll a gombfocisták közössége!!!

S ha már így belecsaptam a lecsóba, és közhírré tettem a magánügyeimet, akkor röviden le is írom a lényeget, mert annyian, és annyiszor kérdezitek, hogy mi is történt velem valójában, hogy az itt leírtakkal megspórolok néhány órát az életemből, és nem kell újra és újra mindent elmesélnem, ami által elkerülhetem, hogy amit mesélek, azt a mérhetetlenül sok szenvedést mesélés közben újra átéljem.

Szóval, szerintem minden ott kezdődött, amikor 2012 novemberében hatodszor is nekivágtam a Hegyi Maraton tájékozódási futóverseny 1350 méter szintemelkedéssel nehezített 36 kilométeres távjának, de edzetlenül. Valahogy végigszenvedtem volna a versenyt, pusztán akaraterőből, de a 18. km tájékán megcsúsztam. Egy átázott domb szélén futottam, ami a súlyom alatt leszakadt. Rutinos tájfutó nem lép elázott domb szélére, de a talajt belepte az avar, ami az erős őszi napsütésben kiszáradt, amitől azt gondoltam, hogy a talaj is száraz lehet. Százszor és ezerszer csúsztam már meg és estem el tájfutás közben, csak most a fáradtság miatt nem tudtam a mozgásomat gyorsan korrigálni, és a saját lábamra estem. Eredmény: hármas bokatörés. Alig gyógyultam meg, sikerrel összetörtem magam biciklivel is. Újabb kórházi ápolás, és sok antibiotikum, ami sejtésem szerint belegázolt az egyébként kiváló immunrendszerembe. Megjegyezném: ezt megelőzően 40 évig nem voltam orvosnál. Egyébként a szüleim is jó barátságban voltak az egészséggel: apám 93 éves korában végelgyengülésben halt meg és sosem volt beteg, édesanyám pedig 80 éves korában nem bírta ki az egy héten belüli második műtétet.

Folytatva a történetet, a kórházban a lábműtét előtt megvizsgáltak, melynek során kiderült, hogy mintegy húszféle betegségben szenvedek. Közülük három komoly. A szívműtétem után viszont pihenni szerettem volna a nyáron, de a „pihenés” azzal telt el, hogy a testemen keletkezett viszkető piros kiütéseket kenegettem az orvostól kapott kenceficével, kevés eredménnyel, rossz közérzet mellett. A bőrgyógyász előbb ekcémára gondolt, és ennek megfelelő kenőcsöket adott, s amikor azok nem használtak, adott mást, ami szintén nem használt, csak a foltok lettek nagyobbak. Hát persze - csapott a homlokára az orvos - azért nem használtak a kenőcsök, mert önnek pikkelysömöre van, - mondta, és újabb kenőcsöket adott. Aztán novemberre megszületett a diagnózis: a bőrgyógyász szerint egyszerre van pikkelysömöröm, és ekcémám. Kaptam is rá kenőcsöket gazdagon. Tetőtől talpig be kellett kennem velük magam, mivel decemberre már az egész testemet elborították az égő vörös foltok, amelyek felváltva csíptek, szúrtak, martak, égtek, vagy viszkettek. Nem szeretném részletezni, hogy mennyi szenvedésen mentem át, szerintem leolvasható az arcomról.

Aztán 2015 év elején eljött az NB I. csapatbajnokság ideje. Ekkorra már magam sem ismertem magamra, ha tükörbe néztem. Mint aki belefutott egy méhrajba, úgy fel volt dagadva a fejem. A füleimen valamilyen fehér só csapódott ki, és járni is csak csoszogva tudtam. Ennek ellenére becsülettel végigjátszottam a napot úgy, hogy senkitől sem kaptam ki. A verseny után kibírhatatlan kínjaim voltak ezért bementem a Bőrklinika ügyeletére. Először ki akart dobni a portás a „zárva” feliratra mutogatva, amiért csúnyán letoltam, hisz láthatja, hogy nagy a baj. Kénytelen volt hát lehívni az ügyeletes orvost. Ahogy az orvos meglátott, nem engedett sehová, hanem késő este befektetett egy szabad ágyra.

Tizenkét napig vizsgálgattak, de csak csóválták a fejüket, mert a főorvosnak nem tetszett a laboreredmény. Tekintve, hogy pont ez a doktor egy nemzetközi hírű pikkelysömör szakértő, ezért jól ismerte e betegség jeleit, amit rajtam nem észlelt. Megcsináltatta hát még egyszer a vizsgálatokat. Ekkor derült ki, hogy semmi baja a bőrömnek - eddig a jó hír -, viszont Sezary- szindrómában szenvedek, ami egyfajta ritka rákbetegség (nyirokráknak is mondják). Minden kétszázezredik ember kapja meg, ami egyébként nem ragályos. Gyógyítani az orvostudomány jelenlegi szintjén nem lehet, azonban léteznek olyan kezelési módok, amelyek jelentősen lelassíthatják a nem kívánt folyamatokat. Ezt úgy kívánták nálam elérni, hogy havonta egyszer leveszik a vérem, a plazmát besugározzák, kiirtva ezzel az ellenséges sejtek egy részét, majd visszakapom a vérem. Na és persze ismét kaptam mindenféle krémeket, ami ugye itt népszokás.

Sokan kérdezték, hogy mi ez a Sezary szindróma, mert életükben nem hallottak róla. Nos, paraszt nyelven összefoglalva a következőket jelenti. Állítólag mindenkinek van génhibája. Nekem is van. Ezt a génhibát kibökte egy vírus, és megtámadta a véremben lévő falósejteket. Három ilyen falósejt törzsünk van, amiből a vírus kinézett magának egyet és azt megbolondította. Mégpedig úgy, hogy ezek a megbolondított falósejtek ellenem fordultak. Elsőként a bőrömet támadták, ezért voltak a vörös foltjaim. Aztán, ha elhatalmasodik, akkor megtámadják a vörösvértesteimet, majd folytatják a csontvelőben, ami miatt az elpusztított vörösvértestek helyébe nem termelődik elég új vörösvértest, ami ugye a vérben kellene, hogy szállítsa az oxigént a sejtjeimnek. Így aztán lassan megfulladok.

Ez a Sezary sunyi egy betegség. Kiismerhetetlen. Egyszer szúrja a bőröm, máskor bele-belenyilall, megint máskor csíp, viszket, mar, vagy ezek kombinációja. Mindezt szinte elviselhetetlen intenzitással. De mindezek felett a legnagyobb kínt nem is az éjjel-nappali csípés, marás, viszketés okozta, hanem a folyamatos hidegrázás. 2015 nyarán igazán meleg volt, de én 26 fokban is fáztam, pontosabban vacogtam. Méghozzá úgy, hogy összekocogtak a fogaim. Úgy éreztem, hogy magas lázam van, pedig csak 36,2 fokot mutatott a lázmérő. A lakás meg jó hűvös volt, ezért nem volt más választásom, mint befeküdni a jó meleg dunyha alá, vagy beülni a fürdőkádba, és forró vizet önteni magamra. Végül az alvásba menekültem, hátha addig nem érzek semmit. Átlag napi 16 órát aludtam, néha húszat is. Csak enni, és tisztálkodni keltem fel, aztán vissza az ágyba. Hihetetlen, de hetek múltán sem éreztem magam kialudva. Valószínűleg küzdött a szervezetem a kórral, ami teljesen legyengített. A hajam teljesen kihullott, és lassan már megfordulni is alig volt erőm az ágyban. A mosdóba is csak úgy tudtam kimenni, ha valahogy odacsúsztam az ágy szélére, ahonnan a földre vetettem magam. Ott hasra fordultam, lassan magam alá húztam a két lábamat, majd feltérdeltem, innen pedig egy odakészített széken felkapaszkodtam álló helyzetbe. Az orvoshoz járás meg tiszta horror volt. Az aluljáróból két kézzel a korlátba kapaszkodva húztam fel magam. A vonatra pedig csak úgy tudtam felszállni, ha fentről felhúztak az utasok. Közben 20 kilót fogytam. Azt mondták az orvosok, hogy ne aggódjak, mert az erős szervezetem 90% eséllyel túléli a fél évesre tervezett sugárkezeléses időszakot. Aztán még lesz legalább két, maximum 4 évem, ami egy internetes írás szerint akár 5 év is lehet. Hurrá! Mindösszesen hétszer voltam ez idő tájt kórházban, de azon kívül, hogy a nagy vizsgálódásban pluszban felfedezték a veserákomat is, más „jó dolog” nem történt velem. Ez sem piskóta történet, mert nekem nem volt elég a szokásos, mindennapi küzdelmem, újabb gondok tetézték az így sem keveset.

Hamarosan kés alá kerültem, és levágták a daganatot a vesémről. Emlékét egy 25 centis vágás őrzi a derekamon. Viszont hiába sikerült jól a műtét, a seb nem akart begyógyulni, mert szabályosan ömlött belőle a genny. Hiába kötöztem be, az fél óra alatt újra átázott, és hozzáragadtam a pólómhoz. Kénytelen voltam hát fél óránként!!! leszedni az átázott kötéseket, kézzel kinyomogatni a sebet, ahonnan a varratok lyukaiból 5 percnyi nyomkodás után egy evőkanálnyi genny jött ki. Az éjszaka is horror volt, mert legfeljebb másfél órát hagyott a seb pihenni, aztán már nem lehetett tovább halogatni a kötéscserét. Ez így ment 2015. júliusától 3 hónapon át. Azonban ez a műtét, a további beavatkozást igénylő szívritmus zavarom, a cukorbetegségem, a magas vérnyomásom, és a kezdődő tüdősorvadásom jelentéktelen semmiségeknek tűntek a Sezary kínzásai mellett, amelyet ha egy 10 fokú skálán osztályozni akarnék, akkor az elérné a 8 - 9. fokozatot. Mindezt 1 éven keresztül. Megfogalmazhatatlan szenvedésem oly mértékű volt, hogy néha feltettem magamnak a kérdést minek is élek én még max. 3 évig, ha halálomig ezt kell átélnem, éjjel-nappal, miközben nem vagyok hasznára a társadalomnak, és a családomnak is csak teher vagyok. Ebben az időszakban csak egy valaki, egy, a neve elhallgatását kérő volt tanítványom tartotta bennem a lelket, aki vitaminokkal, immunerősítő szerekkel, sok-sok gyümölccsel, és jó tanácsokkal halmozott el. Találkozásainkkor pedig mindig elmondta: hiszi, hogy meg fogok gyógyulni, mert erős vagyok, csak hinnem kell a gyógyulásomban. Még akkor is, ha eddig soha senki nem gyógyult meg ebből a betegségből. Ezt a segítséget egészítette ki a mindannyiunk által ismert élversenyző, Jurcsik Gabi barátom egy hölgyismerőse. Marika is rengeteg segített mindenben, lévén kórházi dolgozó.

Marika, látván, hogy szinte minden erőmet megfeszítve, fogamat összeszorítva próbálok dacolni a szenvedésekkel, összehozott kórháza egy főorvosával, aki a fájdalomcsillapítás szakértője volt. Kaptam is tőle egy olyan erős gyógyszert, amit csak ő írhatott fel, és olyan erős nyugtató volt, mint egy lórúgás. Igaz, ettől olyan voltam, mint aki be van rúgva. Picit homályosan láttam, és járni is csak nagy körültekintéssel tudtam, mert mindenben elbotlottam. Ha pedig elestem, akkor kb. 1 percbe telt, míg valamilyen tárgyba kapaszkodva fel tudtam állni, ha pedig nem volt a közelben ilyen tárgy, akkor oda kellett kúsznom valamihez. Ez sem egyszerűsítette az életem, de legalább nem éreztem a kínokat, csak valami minimális zizgést, amiből tudtam, hogy még mindig beteg vagyok. Viszont hosszú idő után ismét tudtam aludni, ami felejthetetlen élmény volt! Elmondhatatlanul jó érzés volt így kínok nélkül élni, csak az rettentett meg, hogy most már csak ilyen bódult állapotban fogok tudni élni.

Aztán, mivel nem éreztem a kínjaimat, vakmerő lépésre szántam el magam. Annyira hiányzott a tájfutás, a természeti környezetben való mozgás, a tájfutó barátok, hogy elhatároztam, elmegyek egy versenyre. Találtam egy ismerőst, aki szintén erre a versenyre ment, ő vitt el kocsival a versenyközpont parkolójáig. Közben bevettem a nyugtatómat, és kicsoszogtam a rajtba, az erdő szélére. Ugyebár a tájfutás címszavakban összefoglalva abból áll, hogy a rajtban kapott, addig sosem látott térkép alapján meg kell találni az erdőben, mezőn, vagy akárhol eldugott lámpaernyőszerű és méretű „bóját”, aminek megérintését, illetve idejét a kézen lévő szalaghoz erősített csip tárolja, amit aztán a célban kiolvasva értékelnek. A térképen a bóják helyét egy fél centi átmérőjű piros kör jelzi, aminek a közepén van a bója. Vagy egy bokorban, esetleg egy szikla, vagy valami jó nagy fa mögött, gyakran pedig gödörben elrejtve, amiket csakis meghatározott sorrendben szabad megfogni. A verseny győztese, illetve a helyezettek sorrendje azok között dől el, akik az összes bóját megtalálták. A sorrendet az határozza meg, hogy ki milyen gyorsan ment végig a pályán. Nos, én, amikor a kezembe nyomták a térképet, és azt mondták, hogy rajt, nagy bajban voltam, mert semmit sem láttam a térképből, fogalmam sem volt, hogy merre menjek. Csupán piros maszatokat láttam a körökből, de hogy van-e arra út, vagy hogy néz ki a táj, abból semmit. Elindultam hát, de jártányi erőm is alig volt. Csak egyenesben volt erőm csoszogni, de sajnos emelkedők is voltak. Ezeket a dombokat jó nagy kerülővel kicseleztem, de ekkor meg perceket vett igénybe felmérni, hogy hol vagyok. Magát az erdőt is csak homályosan láttam, mint egy szürreális festmény, olyan látvány fogadott. Próbáltam a fákba kapaszkodni, de néha melléjük nyúltam. A lejtőkön viszont többször is elcsúsztam. Végre megtaláltam az első pontot, ami egy picike kis domb, vagy még az se, inkább egy kúp tetején volt, 2 méterrel az út felett. Na, oda már nem tudtam felmenni. Négykézláb, gyökerekben kapaszkodtam fel ebbe az irdatlan magasságba. Ekkor már úgy néztem ki a sáros talaj miatt mint egy disznó. A következő ponthoz egy magasabb domb meredek oldalában, egy keskeny és csúszós peremen kellett egyensúlyozni, majd egy széles patakon átkelni, a benne lévő köveken egyensúlyozva. Hát, itt megadtam magam. Biztos voltam benne, így homályosan látva nem tudom átegyensúlyozni magam a csúszós köveken, és beleesek a patakba. Csuromvizesen meg nem lesz, aki hazavisz Budapestre. Csak irigykedve néztem, hogy a többiek miként szökellnek át a patakon, amikor visszafordultam. Visszaegyensúlyoztam magam a peremen, és nem túl könnyen, de visszataláltam a rajthoz, ami a versenyközpont közelében volt. Megszárítkoztam a büfében, leporoltam magam, és kerestem egy fuvart hazafelé. Szerencsére megint belebotlottam egy barátomba, aki megismervén helyzetemet - nagy letolások közepette - hazáig szállított. Azért ez az élmény már nagyon kellett a lelkemnek.

Feleségem tanácsára kipróbáltam egy zöldség-gyümölcs kúrát. Egy hónapig teljesen vega voltam, ami érezhetően javította a közérzetemet. Rettentő nehéz volt végigcsinálnom, de sikerült!

Mindeközben kitaláltam valamit. Tudni kell, hogy a betegségem egésze alatt valami halványsárga váladék folyt ki a bőrömből az egész testemen, mintha izzadtam volna. Emiatt aztán minden reggel csuromvizesen ébredtem, ha egyáltalán aludni tudtam. Különösen a lábam bőréből volt erős ez az „izzadás”. Ha ezt nem mostam le időben, és rám száradt, akkor ott egy fehéres, maró sóbevonat keletkezett a testemen. Ezért aztán naponta négyszer is lemosakodtam. Azonban ez sem segített. Ez a lé csak jött és jött, éjjel és nappal. Naponta 4-5 pólót is elhasználtam, nem ritkán ágyneműcserével az éjszaka közepén. Közben a bőröm rettentően viszketett. S ha megvakartam, még jobban nedvedzett, a viszketés pedig odébb állt és a testem egy másik pontján viszketett tovább. Ilyen módon egy fél óra alatt körbe lehetett járnom (vakaróznom) az egész testem. Azonban felfedeztem, hogy van a testemen két pont, ahol, ha megvakarom, ott elmúlik a viszketés. Ez a két pont pedig a két térdem belső fele. Ezért azt találtam ki, hogy ha valahol viszketett a bőröm, akkor azt úgy vakartam meg, hogy egy kicsit túlvakartam azt a területet, abba az irányba, hogy közelítsek a térdemhez. S ha odaértem, akkor a térdem kezdett el viszketni, de, ha azt megvakartam, akkor ott kimúlt a viszketés, és egy rövid időre nyugtom lett. Nem úgy a hidegrázástól, amely 2015 őszére szinte elviselhetetlen lett.

Az egyik nap viszont érdekes dolog történt. Elaludtam a kádban. Aludhattam vagy 2 órát, s amikor felébredtem, csodálkozva láttam, hogy tejfehér a víz. Annyira, hogy a bokámat is alig láttam. Fogalmam sem volt, hogy ez mi lehet. Józan parasztésszel csakis arra gondolhattam, hogy a forró víz kiáztatott valami méreganyagot a bőrömből. Így hát másnap is kipróbáltam a hosszú fürdést, és az eredmény ugyanaz lett. Ettől kezdve minden nap egyszer, vagy kétszer kádban fürödve egy-két órát is áztattam magam, forró vízben. Ettől aztán kijött a bőrömből a sok méreganyag, ami újra és újra elfehérítette a fürdővizet. Ezen felül pedig heti egy, vagy két alkalommal termálfürdőt vettem. Többnyire Cegléden. Mindez 3 és fél hónap után látható javulást eredményezett, mert újra kitisztult a fürdővizem. Sajnos ez nem volt ingyen. Csak a novemberi meleg víz számla 55 ezer forintot tett ki. Amikor viszont legközelebb felülvizsgálatra mentem a régi orvosaim nem győztek álmélkodni, hogy milyen szép lett a bőröm, majd hozzátették (nem tudván a fürdőkúrámról): vigyázzak, hogy ne legyek 10 percnél többet fürdés közben a zuhany alatt, mert az árthat a bőrömnek. Meghallgattam a jó tanácsot, és közben kezdett megvilágosodni bennem, hogy a saját szervezetemet valószínűleg én ismerem a legjobban, ezért csakis én tudom meggyógyítani magam.

Érdekes, hogy szenvedések, és a letargikus lelkiállapotom közepette, ha barátok közé keveredtem, nem hagyott el a humorérzékem. Mondogattam is mindenkinek, hogy a „Kaszás” jó nagy fába vágta a fejszéjét, amikor velem kezdett. De hát most kapcsolok: nincs is fejszéje a Kaszásnak, hanem csak kaszája. Azzal aztán sohanapján fogja kivágni ezt a fát! De hát ő tudja, meg lehet próbálni. Jó kis meccs lesz! Lehet megtenni az odds-okat.

A gyógyszerek és a vitaminok mellett annyi féle immunerősítő „csodabogyót” szedtem, hogy nem csoda, ha egyik-másik közülük hatott is a sugárkezeléssel közösen. De hogy melyik hatott, az örök rejtély marad. Ugyanis a bőrömről lassan eltűntek a foltok, és a csípés-marás is enyhült, csak a hideglelés nem. Az érzés folyamatos volt, ami néha rohamokkal párosult. Egyszer a vonatot is megállította és mentőt hívott egy kalauz, olyan rosszul néztem ki egy roham során. Megunva az egyhelyben topogást, és a szenvedést, szörfözni kezdtem a neten, hátha találok egy kutatót, aki ezt, a Magyarországon alig ismert betegséget kutatja. Találtam is egy professzort, akihez Marika közbenjárásával jutottam el. Alaposan kikérdezett, felírt egy gyógyszert, valamint egy újabb kenőcsöt. :)

Természetesen kiváltottam, amit felírt, de valahogy már nagyon elegem volt a sok gyógyszerből, amelyek beszedése reggelenként 5 percet vett igénybe, s amelyekkel tele volt a markom (és a hócipőm is), ezért már nem volt kedvem bevenni ezt a legújabbat. Ekkor 2015. december végén jártunk. Emlékeztetőül, ekkor már jó ideje szedtem a nyugtatót, és elégedett voltam közérzetem javulásával, de továbbra is fásult volt a hangulatom, és semmi, de semmi nem érdekelt. Máskor naponta ötször, tízszer néztem a leveleimet, míg most 1041 db e-mail gyűlt össze, mire rá tudtam venni magam, hogy belenézzek.

Aztán 2016. január 5-e táján mégis csak bevettem ezt a legújabb gyógyszert. A harmadik nap reggelén úgy éreztem, hogy elmúlt a zizgés és mintha egyik napról a másikra teljesen meggyógyultam volna. Azonban ez annyira valószínűtlennek tűnt, hogy nem mertem abbahagyni a nyugtatót, mert rettegtem, hogy újra át kell élnem a borzalmakat. További két nap kellett, hogy összeszedjem a bátorságom, és ne vegyem be a nyugtatót. Ekkor csoda történt! Bódult állapot nélkül sem éreztem a hideglelést, és a csípések is gyakorlatilag elmúltak! Tényleg meggyógyultam! Legfeljebb csupán enyhe viszketés maradt, az is főleg akkor, ha az egyébként is száraz bőrömet aznap még nem kentem be. Ismét munkaképesnek érzem magam. Ismét vágott az eszem, mint a borotva. Hirtelen olyan erőt kezdtem érezni magamban, hogy folytatni szeretném a jogi egyetemet, ahol felfüggesztettem a tanulmányaimat. A hajam is elkezdett kinőni, de nem ősz hajam nőtt, mint volt, hanem sötétbarna, és göndör lett, egyetlen ősz hajszál nélkül (így 63 évesen)!!!! A barnásra színeződött körmeim pedig ismét kifehéredtek. A lábamról lehullott körmök is visszanövőben vannak, és a lépcsőzés sem jelent gondot. Próbaképp lefutottam 7 km-t, amit könnyedén bírtam, és a futástól alig izzadtam meg. Az életkedvem ismét a régi! Imádok dolgozni! Imádom, hogy visszakaptam az életem!

Sokat gondolkodtam, hogy mitől gyógyultam meg, de ez örök rejtély marad. Az tény, hogy a gyógyulásom előtt 5 nappal új gyógyszert kaptam, bizonyosan segített, de túl rövidnek érzem ezt az időt ahhoz, hogy ekkora változást indukáljon. Kellett tehát még valami. A zöldség-gyümölcs kúra? Az immunerősítő csodabogyók? Az általam szabadalmaztatott fürdőkúra? A mérhetetlenül sok alvás? A betegségemet megelőző keményen sportos életmód? A hatalmas, sportban edződött akaraterőm? Valószínűleg ez mind együtt, de leginkább az a szeretet, amely a barátoktól a legnehezebb napokban is körülvett.

Túl az eseményeken, tiszta fejjel végiggondolva, egyre világosabban látom, hogy a betegségeim lelki eredetűek lehettek (hisz pl. a szívbetegségem is a rákkal egy időben szűnt meg minden kezelés, és gyógyszer nélkül). Az, hogy 1982-től napi 12 órát dolgoztam ingyen az általam alapított civil szervezeteim érdekében, és csak kritikát, meg nem értést, sikereim irigylését, gonosz gyanúsítgatást, és a becsületembe való belegázolást kaptam cserében, nagyon megviselt. Kis híján börtönbe juttattak azok, akikért annyit dolgoztam, hogy azt már a családom sem tolerálta. Ez még nagyobb csapás volt számomra. S akkor még nem beszéltem arról, hogy ebben a lelki állapotban, illetve a napi 12 óra önkéntes munka mellett még pénzt is kellett keresni, plusz szereztem eközben 3 diplomát, méghozzá kiváló oklevéllel, és komolyan űztem két sportágat, amelyek közül az egyikben a válogatottságig, sőt, világbajnoki címig vittem. Ezzel nem csak, hogy kizsákmányoltam a szervezetem, de folyamatosan rossz lelki állapotban is éltem, ami soknak bizonyult. Aztán ennek a visszája meg meggyógyított. Ennyi történt csupán.

Én, aki eddig szinte soha sem volt beteg, most tanultam meg, hogy mit ér az egészség. Ha nektek van, őrizzétek meg minden áron!!! Sportolással, és helyes táplálkozással. Továbbá a legnagyobb bajban is pozitív gondolkodással, és sok nevetéssel. A szeretetteljes környezetnek szintén gyógyító hatása van.

Köszönet mindazoknak, akik tartották bennem a lelket a legnehezebb pillanatokban! Köszönet a feleségem gondoskodásáért, aki annak ellenére segített, hogy valójában legalább 6 éve nem vagyunk házastársak, és azoknak a barátoknak, sporttársaknak, akik anyagilag is segítették a nem éppen olcsó gyógyulási folyamatomat!


2017.01.22.



előző hírek:következő hírek:

Országos Egyéni Bajnokság a hétvégén
Gondolatok
A komlói sikerek nyomában
Elhanyagolt sportpolitika
Még egyszer az NB I-ről



Minden jog fenntartva: ...::: gombfoci.hu :::... | Design: PuSzaFi
Az oldal az Nemzeti Civil Alapprogram támogatásával készült!