Hozzáadás a Kedvencekhez


Szektor Újság


Tanítani voltam Brazíliában – 9. rész
2010. január 30. A tanulás befejeztével újabb nagyszerű élmény várt rám: egy kétnapos 12 érintéses egyéni verseny Sao Laurenco-ban (Szan Lorenszó, magyarul Szent Lőrinc), a Centro Comercial Antonio Dutra nevű helyi bevásárló központ fő folyosóján.

Az út hosszú, és fárasztó volt, még a luxus Hondában ülve is. Előbb autópályákon, majd hegyi utakon kanyarogtunk. Sao Paulo-ból öt óra kellett a 350 kilométer megtételéhez. Még jó, hogy az eső errefelé megkímélte az utakat, nem úgy, mint Sao Paulo környékén, ahol néhányat elmosott az egy hete tartó esőzés után bekövetkezett felhőszakadás. Még szerencse, hogy én mindezt tanulás közben nem észleltem, mert mindegy volt a szobában ülve, hogy esik vagy sem. Az árvíz sem fenyegetett, mint a szegény negyedekben lakókat, mert ez a negyed egy kis dombra épült gazdag környék, és fontos emberek lakják, ahol mindenre odafigyelnek.

Út közben – ahogy egyre északabbra haladtunk, az egyenlítő felé – egyre dúsabb lett a növényzet, változatosabb a táj, és vagy 5 fokot (33 – 35 fokra) emelkedett a hőmérséklet. Egészen fantasztikusan meseszerű rancsok (birtokközpontok) követték egymást néhány kilométerenként, amelyek építkezése a rabszolgafilmekben látottakéhoz hasonlított. Mintha azokba az időkbe csöppentem volna vissza, de csak építészetileg, meg a burjánzó növényekkel, virágokkal teli kerteket illetően, mert még életemben nem láttam ennyire toleráns nemzetet, ahol ennyiféle ember él nem csupán békében egymás mellett, hanem házasodik keresztül kasul egymással. Talán ettől ilyen szépek a brazil emberek (férfiak és nők egyaránt), mert ennyiféle vér keveredik ereikben, és talán ezért érzem úgy, hogy kitörőben van a szegénységből ez az ország, mert lüktet benne az élet.

San Laurenco-ba érve sem csalódtam. Ki tudja hány száz éves lehet az a macskakőszerű borítású út, amely bevisz a városközpontba. Itt is szép, új és drága autók közlekednek, mint Brazília szerte mindenütt, de látni lovaskocsit, sőt, lóháton közlekedő embert is a belvárosban. Az üzletekbe igazán élmény bekukkantani. Amit meg lehet kapni Európa boltjaiban, az itt is van, kiegészítve olyan holmikkal, eszközökkel (amelyek nálunk az ötvenes években vesztek ki), valamint a jellegzetes dél-amerikai termékekkel. Legyen az üdítőital, festék, vagy ajándéktárgy. Na, de legyen elég a turistáskodásból, lássuk a versenyt.

A megjelent versenyzők tudásából ítélve olyan jó közepes rangúnak lehet nevezni ezt a felkészülési versenyt. A helyiek mellett Rio-ból, és Sao Paulo-ból jött több klub is. Ha nem tévedek, akkor tizenheten gyűltünk össze, és körmérkőzéses formában mértük össze az erőnket. Kicsit vontatottan haladtak az előkészületek, és jókora csúszással kezdtünk. A bevásárlóközpont folyosóján nem volt túl nagy a forgalom, de az erre sétálók meg-megálltak bámulni bennünket. Leginkább az ötvenes férfikorosztály, na meg a kissrácok voltak a legérdeklődőbbek.

Emiatt aztán a verseny kezdete előtt fura helyzetbe is kerültem, mert a bemelegítő versenyzők között pont engem szúrt ki egy helyi kissrác, hogy mutassam meg neki, hogy is kell játszani. Megmutattam hát néhány kísérő szó mellett a palheta használatát, amely olyan jól sikerült, hogy a barátjának már ő mutatta meg a bábumozgatás tudományát, miközben büszkén konstatáltam, hogy nem jöttek rá, hogy én nem is vagyok brazil.

Végre elkezdődtek a mérkőzések. Számomra furcsa volt, hogy meccs előtt kétszer is kezet fogtak egymással a versenyzők. Először, amikor az asztalhoz álltak, másodszor pedig a „mehet” vezényszó után, amikor is „jó szerencsét” köszöntéssel kívántak egymásnak jó játékot. Egyiküknek mondtam is viccesen, hogy ez a játék nem szerencse, hanem tudás kérdése, de később beláttam, hogy tévedtem. Ugyanis hiába lőttem be magam az egyik pályán, a másikon egész másképp kellett kapura lőni. Így aztán az első lövésem sikerétől függött az eredmény. Ha a szerencse úgy hozta, hogy eltaláltam a lövő erőt, akkor jaj volt az ellenfélnek. De ha nem, akkor csak végigszenvedtem a meccset.

Számomra az is különös volt, hogy – bár egyesek tetőtől talpig kifogástalan sportszerelésben voltak – sokan megelégedtek azzal, hogy felhúzták klubjuk valóban gyönyörű mezét, míg alul ócska gatyát, esetleg farmert viseltek. Ezzel pont úgy néztek ki, mint a stadionok szurkolói, nem pedig úgy, mint annak a klubnak a sportolója.

Én egy kísérleti csapattal vágtam bele a feladatba, amelyek kétrészesek voltak, de sajnos nem bírták a nagy lövő erőmet, és sorra szétjöttek a ragasztás mentén. Persze a rövid szünet nem igazán volt alkalmas a játékosaim meggyógyításához, ezért időnként, kapkodva csálén ragasztottam össze őket a pillanatragasztóval, máskor meg hozzáragadtak az ujjamhoz. Olyan is volt, hogy kicsit több ragasztót adagolva a két rész közé, összeillesztéskor kifolyt a ragasztó a két féldarab közül, végigcsorogva a gomb oldalán, szétmarva az alján, a csúszófelületet. Na, az a gomb kész is volt ezzel.

Mit mondjak, a verseny közepére talán ha 5 db ép játékosom maradt, amivel játszani is lehetett, akkor sokat mondok. A többi szó szerint dísznek volt a pályán, megtévesztve az ellenfelet, mintha azokkal is tudnák játszani. De sajnos nem, sőt még kerülgetnem is kellett a rosszakat, amelyekről egyszer-egyszer el is felejtettem, hogy melyik is a rossz, és megpróbáltam lépni velük, amiből persze azonnal kapott gól lett. Ennek fényében viszont igen értékes az az 50%-os teljesítmény (6 győzelem, 4 döntetlen, 6 vereség), amivel zártam a versenyt. A hat győzelmem mind egyértelmű volt, mind a négy döntetlennél vezettem, amikor rutintalanságomnak, taktikai éretlenségemnek (vagy gombhibának) köszönhettem a pontvesztést, miközben a vereségeknek csupán a fele volt jogos, a többi ixre hozható volt.

Sajnos nem csupán a gombjaimmal, a pályák kapura lövésre való alkalmasságával volt gond, a felület csúszásának különbözősége miatt. Egyes pályák nem voltak kellően kiegyensúlyozva, ezért a hosszú passzok ívet húztak rajtuk, és teljesen máshol kötöttek ki. Aztán a labdák sem voltak egyformák, némelyik nem volt szabályos gömb, ezért időnként önálló elhatározásra jutottak az irány tekintetében. A legzavaróbb azonban a szabályismeretem hiányosságai voltak. Ezt még az is tetézte, hogy előfordult: két versenyző különböző módon emlékezett a szabályokra. A legbutább ábrázatot azonban valószínűleg akkor vághattam, amikor nagy erővel pattintottam az oldalvonal irányába egy szabályosat, de az ellenfélnek a palánkról a pályára visszapattanó játékosa elütötte az oldalvonal felé lassan guruló labdát, aminek következtében faultot lőttek ellenem!

A versenyt egy olyan fickó nyerte (részletes eredmények elolvashatók a brazil szövetség honlapján), aki háromból kétszer gólt ért el a kapura lövéseiből. Tehát számunkra is ez a mérce a jövőre vonatkozólag. A győztes a verseny végén, a díja átvételekor a legtermészetesebb módon hosszú beszédet mondott, majd következett a véget nem érő fényképezkedés. Mindenki mindenkivel.

Brazíliában ilyentájt a gombozásban valójában holtszezon van, ez csupán egy amolyan előkészületi verseny volt, ezért nem is szabad számon kérni a házigazdáktól a kisebb-nagyobb rendezési hiányosságokat, valamint a sajtó, vagy a protokoll hiányát. Mindenesetre rengeteget tanultam, amiért feltétlenül megérte ennyit utazni.

A hételeje legfontosabb tennivalója a 12 érintéses szabályok és taktika elsajátítása mellett az első sao paulo-i pálya elkészítése volt, amelyhez vendéglátóim beszerezetek minden szükséges anyagot. A nagy mű elkészítésének helyszíne egy sao palulo-i gombfoci szaküzlet volt. Az öt közül az egyik. Elgondolkodtam rajta, hogy csupán Sao Paulo-ban öt üzletet tart el alkalmazottakkal együtt a gombfoci. Hiába a körültekintő gondosság, bebizonyosodott, hogy brazíliai anyagokkal nem igazán lehet egyelőre magyarországi minőségű pályákat készíteni. Azért, ha lassúbb csúszású is lett a végtermék, de nem kis bravúrral azért sikerült játékra alkalmassá tenni az első sao palulo-i pályát, amelyet kézjegyemmel voltam köteles ellátni.

Közben igyekszem gombozó társaim kérései sokaságának eleget tenni, de sajnos ez nagyon időrabló feladat. Én valamennyi kérésnek megpróbáltam eleget tenni, de nem rajtam fog múlni, ha egyik-másik nem fog sikerülni. Ugyanis a hivatalos ügyeim intézéséhez is épp elég szívességet kértem, de hogy még a láthatóan nem sportágszintű, hanem egyéni, és személyes kérések miatt is ugráltassam elfoglalt vendéglátóimat, ehhez igazán nincs sok képem.

Volt szerencsém a futball múzeumot is látni, amely nem csupán azért volt rám nagy hatással, mert ismert és egészen kiváló futballistákat hozott számomra testközelbe, hanem mert magam is egy múzeum alapításán fáradozom, méghozzá egy gombfoci-történeti múzeumén. Ezért számomra nem csupán élvezetes, hanem nagyon tanulságos is volt, amit láttam, és sok ötlettel lettem gazdagabb.

A múzeum felé haladva egyébként elhaladtunk egy belvárosi hotel mellett, amelyről már most tudni lehet, hogy a 2012-es világbajnokság sao paulo-i helyszíne, és egyben szállásadója is lesz. Ha viszont már szóba került a belváros, akkor itt jó tudni, hogy bizonyos napokon, bizonyos számokra végződő autók a reggeli, illetve a délutáni csúcsforgalomban nem hajthatnak be a városcentrumba. Ezt a lehetséges behajtási pontokon a hatóság drákói szigorral ellenőrzi. Nem is tehetnek mást, hisz Sao Paulo utóparkja napi 500 gépkocsival gyarapszik. Azonban a brazilok is olyanok, mint a magyarok: megtalálják a kiskaput. Már persze, aki teheti, mivel a megoldás egy második, egy más számra végződő rendszámú autó. Így aztán a forgalom ugyanakkora, csupán az autókereskedők járnak jól.

Eddig, amennyire lehetett, igyekeztem elkerülni azt a témát, hogy nehezen viselem a sorsom idekint. Turistaként bizonyosan jól szórakoznék, de nemzetközi sportvezetőként mostanra több mint terhes, az ittlétem néhány momentuma. Mivel magam is társaságkedvelő ember vagyok, ezért örömmel teszek eleget a legkülönfélébb családi, baráti, hivatalos, és félhivatalos meghívásoknak (minden nap van egy), csak a vacsorákat törölnék a programból.

Tudniillik, itt az a szokás, hogy este 9 és 10 óra között járnak vacsorázni, amelynek részeként az evés úgy két óra hosszat is eltart. Ilyenkor aztán mindenki a kedves vendég kedvébe kíván járni, amely elsősorban az étel, és ital nyomatékos kínálásában nyilvánul meg. Az ital még nem is volna sok, de az étel… A brazilok elképesztő mennyiségű ételt esznek vacsorára, és ugyanennyit enni várnak el tőlem, ha csak még nem többet is, hiszen nekem, a külföldinek még ezt, vagy azt a finomságot is meg kell kóstolnom, ha már a tiszteletemre vagyunk itt, legtöbbször méregdrága éttermekben.

Az ilyen helyeken már a fogadtatás is számomra szokatlan. Az ember behajt az étterem ajtajához, megáll, valamilyen törvénytelen helyen (mert parkolóhely még este 10 órakor sincs), mondjuk a zebrán. Kiszáll, és nyitott ajtóval otthagyja a kocsit. Erre előugrik két-három egyenruhás legény. Az egyik felírja a rendszámot és egy kis öntapadó, jó nagy számmal ellátott valamit (olyan mint a taxik tetején a taxi feliratú tábla) nyom a kocsi tetejére, a másik megírja a parkoló cédulát, míg a harmadik bepattan a járó motorú autóba, és eltűnik vele a garázsban.

Az ajtóban csinos lányok és fiúk köszöntik a vendéget, majd asztalhoz vezetik őket (csak úgy önállóan, szabad helyet keresve nem illik bóklászni az étteremben). Az asztalnál legalább két pincér várja a vendégeket, akik felírják az óhajokat. Mivel ezek többnyire svédasztalos éttermek, ezért csupán az italokat várják meg a vendégek, és már mennek is magukat kiszolgálni. A rendszerint szökőkút formájú, óriási ételtartók roskadásig meg vannak töltve az európai ember számára alig ismert (de rendkívül finom, és a magyar ízléssel harmonizáló) ételekkel, de sült húsok nincsenek kirakva. Azt a pincérek az asztalhoz hozzák. Épp két napja számoltam meg, hogy a folyamatos pincérroham során a mindösszesen úgy 6-8 „támadó” közül legalább két, de leginkább három pincér állt tízfős társaságunk asztalánál meg egy kínálás erejéig (hogy aztán siessen a következő asztalhoz) az ember által ehető összes létező állat, összes részének grillezett, és egy óriási nyársra felszúrt húsával, amelyről kis darabokat nyesnek le a vendég tányérjába. Mégpedig úgy, hogy a pincér, egyik kezében hihetetlen ügyességgel tartva a súlyos tálat a másik kezében lévő hatalmas, éles késsel belevág a hús tetejébe. Ekkor a vendég a teríték részét képező csipesszel megfogja felül a bevágott húsdarabot, amelyet a pincér az utasításoknak megfelelő hosszan, illetve vastagságban vág le. Ez a jelenet gyakorlatilag 2-3 percenként ismétlődik személyenként.

Nekem az italok jelentik a legnagyobb élményt, köztük is a frissen facsart gyümölcslevek, amiből megszámlálhatatlan fajta létezik. Ezek kóstolgatásában szoktam örömömet leni, míg rám nem förmednek, hogy a sokadik visszautasítás után ebből a húsból aztán köteles vagyok enni. Amikor pedig már szétpukkadtam, akkor jönnek a desszertek. Miután valamelyik nap kiderült, hogy szeretem a jégkrémet, a szétdurranás előtti pillanatomban rendeltek egy banán szplitet, tiltakozásom ellenére is három gombóccal. Azt nem láttam, hogy talán merőkanállal mérték-e a gombócokat, de a „hajó” (hisz ilyen formájú tálban hozták ki az édességet) 30 cm hosszú, 10 cm széles és 20 cm magas jégkrémhegyből állt.

Mindeközben természetesen ki kell elégítenem a magyarországi élettel, és szokásokkal kapcsolatos kíváncsiságukat, hisz eredetileg (az evésen kívül) erről szólnak ezek a találkozók. Aztán, amikor mindenki kidőlt, a pincérek fizetéskor jeleznek a garázsba, és mire kiér az ember az utcára, ott áll a zebrán az autója, járó motorral. Eső esetén a megszokott esernyős emberekkel együtt, akik természetesen a bejárati, és a kocsiajtót is kinyitják. Eközben átlag 5-10 ember köszöni meg a látogatást a személyzet részéről.

Ezek miatt a vacsorák miatt (amelyek egyébként többnyire egy-egy bőséges reggeli utáni kiadós ebédet követően teszik próbára teherbíró képességeimet) éjfél előtt ritkán érünk haza. Aztán feküdjek le tele hassal? Ez maga a biztos elhízás. Ahhoz, hogy hazajövetelemkor végképp ne „vágósertésként” szálljak majd le Ferihegyen, igyekszem reggelente futni egyet a lakhelyemtől 500 méterre lévő csodálatos botanikus kertben. Emiatt viszont korán, 6-7 között kell kimennem, hogy elérjem a kötelezően közös családi reggelit. Az így megmaradt alvásidőből viszont még levonódik a napközben kapott e-mail-ek elolvasása, megválaszolása, amitől napról napra nő a kialvatlanságom. Ezt még a nagy párás meleg is tetézi. Amit napközben könnyedén elviselek, az alvás közben zavar. Én, aki gyermekkoromban, télen 5-10 fokos szobahőmérséklethez lettem szoktatva alvás közben, egyszerűen nem tudok a legalább 24 fokos éjszakai hőmérsékletben normálisan aludni, csak hánykolódom. A kellemes hűvösben lehetett csak jó mélyeket aludni, ez viszont, tele hassal, melegben csak kínlódás.

A futástól viszont jelentősen javulni szokott a közérzetem. A park, az egy külön világ. Hatalmas kerítéssel van körülvéve. A bejáratnál fegyveres őrök állnak, és a sétautakon is egyenruhás fegyveresek sétálgatnak, a Sao Paulo-ban nem épp természetesnek mondható biztonságérzetet biztosítva. Körülötte soksávos autóutak, óriási forgalommal, miközben ez a botanikus kert egy valóságos sziget ebben a felhőkarcoló rengetegben. A levegője annyira párás (főleg most, a kéthetes folyamatos esőzés után, hogy a nap is kisütött, 35 fok van), hogy csupán belépve a park területére, erre az esőerdőt idéző növényrengetegbe, máris csuromvíz az ember.

Az utakon mindenfelé kocogók vannak, de szép számmal akadnak olyanok is, akik csak sétálnak, de azt jókora tempóban teszik. Ez is megteszi a maga jótékony hatását. Lassan már ismerem is őket, ketten már rám is köszöntek, mint ismerősre. A parkban folyamatosan dolgoznak. Egyenruhás férfiak és nők gondosan ápolják a kertet. Igen nagy a tisztaság is.

Az egyik nap, ahogy futottam, motoros fűrész zaja csapott meg. Nem törődtem különösebben vele, hisz egy erdőben nem szokatlan az ilyesmi, még talán egy botanikus kertben sem. Biztosan kidőlő félben van egy fa, ami veszélyezteti az arra járókat, gondoltam. Aztán másnap és harmadnap is ugyanonnan hallottam ezt a zajt, nem túl messze az ösvénytől, ahol haladtam. Furcsa volt, hogy ennyi fát vágnak ki, amikor a fűrészelés zaja nem abbamaradt, hanem elhalkult. Ekkor jöttem rá, hogy „lóvá tettek”. Egy madár volt a tettes, amely tökéletesen élethűen utánozta a motoros fűrész hangját. Csak remélni tudom, hogy nem azért tud ilyen hangokat adni ez a madár, mert azon a vidéken nőtt fel, ahol ez a zaj sajnos hozzátartozik a mindennapok zajához. Itt, ebben cseppnyi esőerdőben sétálva (kocogva) gondolkodik el az ember azon, hogy mit tesznek azok, akik gátlástalanul, és mértéktelenül irtják az Amazonas menti erdőket.


2010.02.04.



előző hírek:következő hírek:

Becsengettek
Ismét Baranyába került a csapattrófea!
Tegnap folytatódtak a tárgyalások
Tápiószentmártonban gyülekeznek a sportújságírók
MALSZ – MSzSz elnökségi találkozó

Tanítani voltam Brazíliában – 10. rész
Romániában is készülnek az EB-re
Horváth Imre még a legyet is röptében… - Puskás Zoltán tudósítása
Cseppnyi magyarság a Camp Nou lábánál - Puskás Zoltán riportja
Barcelonában gombfociztunk! - Horváth Imre tudósítása



Minden jog fenntartva: ...::: gombfoci.hu :::... | Design: PuSzaFi
Az oldal az Nemzeti Civil Alapprogram támogatásával készült!