Hozzáadás a Kedvencekhez


Szektor Újság


Tanítani voltam Brazíliában – 7. rész
Szerintem nem az az igazi útleíró, aki képes pontosan elmesélni, hogy mi történt vele. Hanem az, aki képes az általa újonnan megtapasztalt élményeket, egy más kultúrát képviselő nemzet tagjai felé úgy közvetíteni, hogy az olvasók számára szokatlan új értékek „átjöjjenek”, és érthetővé, tolerálhatóvá, váljanak a más kultúrakörből származók számára is. Mindez azok számára is étékeket közvetítsen, akik pillanatnyilag más normákat tudnak magukénak. Az élményeket pedig úgy kell megírni, hogy végül a mű népszerű, figyelemlekötő, szórakoztató olvasmány legyen. Mi több, az írásnak végül pedagógiai nevelő hatása is kell, hogy legyen, melyen keresztül értékeket, normákat közvetít oly módon, hogy az olvasók az új normákat legyenek képesek magukévá tenni. Ha ez mind megvalósul, az az útleírás művészete. A többi csak magnetofonba mondott öncélú emlékmegőrzés.

Mivel a fentebb megfogalmazott hitvallásomhoz ragaszkodom, ezért arra kérem olvasóimat, hogy ezt a brazil sorozatot, illetve a hasonló jellegű műveimet ezen értékrend mentén legyenek szívesek értékelni. Ugyanis szerintem az ilyen gondolkodásmódú emberek együtt hatékonyan elő tudnák mozdítani a világ népeinek az egymás kultúráját minél szélesebb körben történő elfogadását. Ezzel hozzájárulhatunk a népek közötti jobb megismerés, a nagyobb megértés és általában az egymás iránti nagyobb tolerancia kialakulásához. Ahogy ez a gondolkodás mód terjed, úgy csökkennek majd a világban a vallási, etnikai, vagy kulturális türelmetlenségből adódó konfliktusok.

Aki pedig azt hiszi, hogy mindez csak most, fáradtságomban kitalált üres duma, szócséplés, az olvassa el az ISBF alapszabályát, amelyben ezek a gondolatok már 2002-ben megfogalmazódtak, és a szervezet legfontosabb normái közé tartoznak. A Magyar Szektorlabda Szövetség pedig az ISBF „vezérhajójaként” sokat munkálkodik ezeknek a céloknak a megvalósulásáért.

Na, de haladjunk e szociológiai eszmefuttatástól tovább, és nézzük meg, hogy is néz ki egy brazíliai klub edzése. Ugyanis az a lehetőségem adódott 23-án, szombaton délelőtt, egészen koradélutánig, hogy részt vehettem a Cisplatina házibajnokságában. Előre szeretném bocsátani, hogy felejthetetlen élményben volt részem! Pedig csak egy egyszerű edzésen jártam.

A környezet külvárosi, és az épület kapuján bejutva egy uszodába érünk. Elég fura egy hely. Az uszoda valójában egy udvar átalakításából keletkezett, ezért fedetlen. Körülötte elég szűk a hely, alig lehet körbejárni. Látszik, hogy ide csak a sportolók járnak, nem pedig civilek, pancsikálni. A medence körül a szomszédos lakóházak ütött-kopott tűzfalai láthatóak, amelyek szélvédetté teszik a helyet, és nagyon jó hangulatot kölcsönöznek az uszodának. Az uszoda melletti jobboldali fal a második emelettől drótkerítésből van, ahonnan ordítozás hallatszik ki. Ugyanis ott egy focipálya van berendezve. Pont olyan az egész, mint egy grund. Igen, csak a másodikon, ahonnan játék közben átlátni a szomszédos, alacsonyabb házak fölött. A focisták, amikor befejezik a játékot, akkor nekimennek a szemközti tűzfalnak, és eltűnnek mögötte. Ott van ugyanis az öltöző, vagyis a szomszéd házban, ahová így a tetőről járnak át.

A szemben lévő oldalon viszont a gombfocisták vannak. Elég tágas a tér. A falon tornászjelenetek láthatóak, néhány vonalból megrajzolva, zseniálisan. Nyilván, ez valamikor tornászterem lehetett. Bár terem is csak attól, hogy az udvar e részét egy műhelycsarnokéhoz hasonlatos tetővel láttak el. Számomra az 50-es évek hazai tömegsport mozgalmára emlékeztet ez a hely, de talán nem is tévedek sokat a hivatalos légkört tekintve, azzal a különbséggel, hogy Brazília nem a kommunizmus erejét akarja a sporton keresztül megmutatni a világnak, hanem a sajátját. Mindenesetre borzalmasan van ez az egész összetákolva, de talán ez adja meg a báját, mert valódi hangulata van a helynek.

Lassan szivárognak a gombfocis klubtagok, akik mindannyian nagy örömmel, a „tudo bem?” (tudobejm?) szavak kíséretében köszöntik egymást, ami valami annyit tesz, hogy: minden rendben? Persze erre nem kell válaszolni. Bár én még az elején megpróbáltam. :-) Az asztalok speciális pályatartókon vannak, amelyeket csavarok tekergetésével lehet vízszintbe hozni. A kiegyensúlyozást pedig vízmértékkel ellenőrzik. Komolyan is veszik az ilyesmit errefelé, mert különben a ferde asztalon elgurulna a labda. Aztán előkerül a nap lebonyolítója, aki hangos vezényszavakkal terelgeti az embereket. Hallgatnak rá.

Aztán előkerül a büfés fiú is, aki összegyűjti a rendelést. Sör, üdítő, és kájpirinnya (az itteni nemzeti ital) szerepel rajta. Ez utóbbit nekem rendelték, amiről nem tudom, hogy le akarnak itatni, vagy csak ez a tisztelet jele, mert nem olcsó ital. Közben felállításra kerülnek az asztalok, összegyűlnek a résztvevők, és kialakul a két csoport, ahol körmérkőzés következik. A lebonyolító elmagyarázza a többieknek, hogy angolul fogja asztalok számozását kihirdetni, mert magyar vendég van az edzésen, és már kezdi is mondani, hogy one, two, amikor rászólok: um, dois, tres! Nagy sikert, mi több, tapsvihart aratok a gesztussal, melyeket itt Brazíliában nagyon figyelnek, és nagyon is értékelnek.

Azzal akarnak egyesek a kedvembe járni, hogy azt mondogatják: Puszkasz, Puszkasz, és közben veregetik a hátamat. Elmagyarázom nekik, hogy nem Puszkasz, hanem Puskás. Ettől kezdve hibátlanul ejtik Öcsi nevét. Még hozzá is teszik végtelen udvariassággal, hogy „similjánt Pelé”, ami annyit tesz kötetlen fordításban magyarul, hogy hasonlóan jó játékos, mint Pelé. Azzal térek ki a kényes kérdés elől, hogy az 1978-as VB – önhibáján kívül – negatív hősére, Törőcsikre terelem a szót, aki világsztár lehetett volna ezen a mundiálon, ha az argentinok, no meg a bíró nem készítik őt ki (aki látta a meccset, tudja, miről beszélek). A brazilok nagy empátiával hallgatták az argentinokra történt panaszkodásomat, de a mi Törőnkről még soha nem hallottak. Pedig megérdemelnék ők is, és Törő is, hogy lássanak valamit a magyar „fineszből”!

Közben az egyikük (beceneve Cebola, ami hagymát jelent – megjegyzem, tényleg hagymafeje van a fickónak) nem véletlenül maradt ki a játékból, mert húsokat, kolbászféléket kezd kicsomagolni, és – most veszem csak észre, hogy a balkáni országokban mindenhol látható, faszénnel működő grillező van felállítva a medencéhez közeli részen – elkezdi sütögetni őket. Majd a villámgyorsan megsült első darabokat tányérra téve körbejárt a játékosok között, akik levettek egy-egy sültakármit, amit úgy meccs közben bekaptak. Aki meg épp nem támadást vezetett, az a poharát is felkapta ilyenkor egy pillanatra. A nevezés 600.-Ft-nak megfelelő összeg, de ezzel a falatozgatással ezért a pénzért jól lehet itt lakni. Az ital külön számoltatik.

Fontos tudnivaló, hogy vita nincs, mindenki rendkívül sportszerű, és minden esetben elismeri, ha fault, vagy bármi egyéb, a számára hátrányos dolog történik. Ezért nem is kell bíró. Nagyon boldog mindenki minden gólnál, amit nem tudnak megunni. Számomra az a nap egy 12 érintéses gombfoci-egyetemmel ért fel, mert sok összefüggésre jöttem rá. Ezek közül pedig egy szomorú dologra. Nevezetesen, hogy minden labda más (még ha minimális eltéréssel is), és minden pálya másképp csúszik, ami befolyásolja a lövőerőt. Ezért lőttem én a jó bemelegítés után összevissza egy másik pályán. Ki is kaptam mindenkitől emiatt.

Azonban az utamba sodort a sors egy szerencsétlen flótást, aki egyébként egészen jól játszott, csak pechére pont azon az asztalon melegítettem be, amire kerültünk. A brazil játékban ugyebár nem nagy kunszt gólhelyzetbe kerülni, annál nehezebb azt góllá értékesíteni. Jellemzően 4-5 támadást vezetnek félidőnként, amelyből minden második, harmadik lövés lesz gól. Nos, én, a „belőtt pályán” az első négy lövésemet belőttem, majd egy kihagyása után az ötödiket is, ami brazíliai viszonylatban is párját ritkítja. Volt is visszhangja a dolognak, összesúgtak az emberek, és lopva a játékosaimat kezdték méregetni, de csalódottan állapították meg, hogy az játékra szinte teljesen alkalmatlan, nem is értik, hogy lőttem velük ennyi gólt. Arról nem is beszélve, hogy a sebtében összeragasztott játékosokból egy kettéjött, amit még, ha ferdén is, de összeragasztottam valahogy, de a következő kettőt már nem sikerült, ezért 7 egészséges gombbal fejeztem be a győztes meccsemet. Újabb kájpirinnya volt a jutalmam. Immár a negyedik.

Aztán elkerültem erről a pályáról, és nyomban vissza is állt az élet rendje az edzésen. Kialakult a két csoport végeredménye, és a csoportgyőztesek lejátszották a döntőt is, nem kis izgalom közepette. A többiek meg szurkoltak. A győztes szép serleget kapott (egy házibajnokság fordulóján?), amivel büszkén járt körben a teremben.

A klub egyébként vadonatúj (mármint a gombfoci részleg), nem rég alapították különféle klubokból kivált játékosok. Már kész is van az új mezük, amiből én pont az edzés előtt kaptam egyet ajándékba, és nyomban fel is vettem. Az edzésen meglepetésemre – már mindenki sportmezben volt – egyedül csak rajtam virított a csapat új meze. Irigyek is voltak rám a többiek. Én meg azokra, akik tudják, hogy melyik pályán, melyik labdával mekkorát kell lőni.


2010.02.02.



előző hírek:következő hírek:

Tegnap folytatódtak a tárgyalások
Tápiószentmártonban gyülekeznek a sportújságírók
MALSZ – MSzSz elnökségi találkozó
A Tiszavasvári SE az NB II. bajnoka!
Karácsony László kitüntetése

Tanítani voltam Brazíliában – 8. rész
Tanítani voltam Brazíliában – 9. rész
Tanítani voltam Brazíliában – 10. rész
Romániában is készülnek az EB-re
Horváth Imre még a legyet is röptében… - Puskás Zoltán tudósítása



Minden jog fenntartva: ...::: gombfoci.hu :::... | Design: PuSzaFi
Az oldal az Nemzeti Civil Alapprogram támogatásával készült!