Hozzáadás a Kedvencekhez


Szektor Újság


Tanítani voltam Brazíliában – 4. rész
Vasárnap 10 órakor kezdődött a verseny a Vasco Da Gama klubjában. Három egyesület játszott csapatmeccset egymással. Négyfős csapatok és körmérkőzést játszottak. Természetesen 12 érintéses játékot játszottak, ami messze a legnépszerűbb Brazíliában. A második helyen a talán fele annyira népszerű egyérintős, a harmadikon erősen leszakadva a háromérintős szabályokkal való játék áll, azonban ilyet nem volt szerencsém látni, ahogy subbuteot sem.

A mérkőzéseket taktikai értekezletek előzték meg, és a felállás előtt a csapatok tagjai összekapaszkodva csatakiáltással biztatták egymást. Ezek felemelő pillanatok voltak, és nem hagytak kétséget afelől, hogy a résztvevők nem ímmel-ámmal fognak játszadozni, hanem harcolnak egymásért, a klubjukért. A terem légkondicionált volt, a nagy melegben is alkalmas a játékra. A csapatok sokat adtak a megjelenésre. Nem csupán sportruházatban játszottak, de teljesen egységes szerelésben, méghozzá a mezeken csaptuk címerét viselve. Szombaton pont szemtanúja voltam, amikor Marcelo a Vasco raktárába ment egy pecsétes papírral a kezében, amiért megkapta a hétvégi szerelést, amely épp olyan, mint a klub többi sportolójáé.

Mivel ez egy kis versenynek számított, nem volt nagy felhajtás körülötte. A tél Brazíliában holtszezonnak számít szinte minden sportágban, így a gombfociban is. Ez a megmérettetés is inkább csak amolyan felkészülő versenynek volt érzékelhető. Ezért aztán se megnyitó, se ceremónia, se nézők, se vendégek, viszont kijött a ESPN Brazil elnevezésű televízió, amelyről úgy mondták a házigazdák, hogy nemzetközi TV. Vagyis valószínűleg nem helyi, hanem külföldön is fogható csatornáról lehet szó. Mindenesetre szemmel láthatólag nagyon jól érezték magukat a tévések, és a verseny egész ideje alatt ottmaradtak.

Rengeteg riportot készítettek, vezetőkkel, játékosokkal egyaránt. Én már előzetesen tudtam az érkezésükről, mivel – miután Marcelotól megtudták, hogy jelen leszek a versenyen – üzentek, hogy feltétlenül szeretnének velem interjút készíteni. Annak érdekében, hogy ez az interjú zökkenőmentes legyen, úgy gondoltuk Marceloval, hogy sem a TV nézőknek, sem nekem nem jó, ha angolul társalgunk, mert azt amúgy is vagy szinkronizálni, vagy feliratozni kell, miközben én is nehezebben fejezem ki magam idegen nyelven. Ezért aztán abban maradtunk a tévésekkel közösen, hogy előre megírják nekem portugálul a kérdéseket, azt Marcelo fordító programmal lefordítja nekem magyarra. A kérdésekre magyarul válaszolok, amelyet Marcelo visszafordít portugálra. Az interjú során portugálul fognak kérdezni, amire én magyarul válaszolok, de a műsorban a kép alján olvasható lesz a válaszom portugál fordítása.

A felvétel során minden flottul ment, és Marcelo szereplését is dicsérte a szerkesztő. Közben az operatőr készített még néhány vágóképnek való felvételt az asztaloknál, miközben az egyébként igen szimpatikus szerkesztő csak úgy elkezdett kérdezgetni angolul mindfélét (természetesen a sportágról, illetve az ittlétem céljáról), amire én kapásból válaszolgattam. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az operatőr mindezt a hátam mögül veszi. A disznaját, gondoltam! Ez nem volt benne a megállapodásunkban. De mivel ez a beszélgetésünk is érdekesre, illetve frappánsra sikerül, hát nem reklamáltam a paparazzi módszer miatt.

A versenyen egyébként nem történt semmi különös. Viszont erősíthettem a szabályismereteimet. A baj csupán az volt, hogy kialvatlanul, a melegben egy idő után alaposan elálmosodtam, és időnként ülve le-lecsukódott a szemem. Így aztán nem voltam abban az állapotban, hogy még elemezzem is a játékukat. Szerencsére nem vették észre a kókadozásomat, vagy csak én nem vettem észre, hogy észrevették. Arra azért még félig ébren is felfigyeltem, hogy elég rosszul lőnek kaura. A helyzeteiknek még a felét sem lövik be. Vagyis, ha mi legalább 50%-os eredményességgel megtanulnánk kapura lőni, akkor verhetnénk őket.

A játék után – amelyet a Corinthians nyert – nagy ünneplés következett. Ebben a brazilok nagyon jók. Volt serlegemelgetés, serlegcsókolgatás, köszönőbeszéd, fényképezgetés (mindenki mindenkivel, még a tv riporter sem úszta meg, sőt ő még díjátadó is volt), illetve természetesen a győztesek és a vesztesek is nyilatkoztak a televíziónak. Nekem a legjobban az tetszett, hogy általában, amikor egy brazil valami nagyon fontosat, vagy érzelemtől átitatott mondanivalót akar közölni, akkor olyan magas hangon kezd el beszélni, ami gyakorlatilag már-már macskavonyításnak hallik az idegen számára. Ezt igen mulatságos hallgatni. Aztán, ahogy kezdi megmondani a magáét, kezdi kiereszteni a gőzt, úgy süllyed vissza a normális hangszínre az illető hangja.

Amikor mindenki kiünnepelte magát, akkor azonnal kocsiba vágódtunk, és nekiindultunk a Rio – Sao Paulo közötti 400 km-es útnak, ami 6 órás kocsikázást ígért. Az utópályán hamarosan megálltunk egy bőséges szendvicsebédre egy büfészerűségnél, majd nyomás tovább. A nyomást szó szerint kell érteni, mivel öten ültünk a Toyota terepjáróban. Én hátul, mint a messze legsoványabb, a magam 95 kilójával, jobbról és balról pedig két hatalmas, jóval 100 kilón felüli súlyú ember, akik valósággal összepréseltek engem. Előre nem ülhettem, mert ott a legeslegnagyobb csapattag ült. Tehát még ez volt a legjobb elosztás. Szerencsére még többször megálltunk egy üdítőre, a jégkrémre, egy kávéra, amikor is kinyújthattam elgémberedett lábaimat.


2010.01.22.



előző hírek:következő hírek:

Karácsony László kitüntetése
Frissek
Hasonló cipőben
Nagy a készülődés Zsombón
Szabálykönyv

Tanítani voltam Brazíliában - 5. rész
Tanítani voltam Brazíliában – 6. rész
Tanítani voltam Brazíliában – 7. rész
Tanítani voltam Brazíliában – 8. rész
Tanítani voltam Brazíliában – 9. rész



Minden jog fenntartva: ...::: gombfoci.hu :::... | Design: PuSzaFi
Az oldal az Nemzeti Civil Alapprogram támogatásával készült!