Hozzáadás a Kedvencekhez


Szektor Újság


Tanítani voltam Brazíliában – 3. rész
Január 16-a, szombat. Reggeli után telefonáltak a recepcióról, hogy várnak a portán. Igyekeztem hát, hogy ne várassam Marcelot, mert fontos nap a mai. Holnap verseny lesz a Vasco de Gama klubban, ahol több klub játékosai is megjelennek majd, és mind kíváncsiak lennének egy igazi szektorlabda pályára, illetve az azon való játékra, vagyis egy bemutatóra. Az meg még kérdéses, hogy kihozható-e ezekből az anyagokból egy rendes pálya. Tehát „most ugrik a majom a vízbe”, vagyis most derül ki, hogyan birkóztam meg az idegen körülményekkel.

Azonban Marcelo helyett egy ismeretlen magas, szőrös ember közelített felém mosolyogva, szélesre tárt, ölelésre álló karjaival. Látva megrökönyödésemet, bemutatkozott. Hát az illető nem volt más, mint a tavaly májusi, budapesti szektorlabda vb-n járt csapat egyik tagja, a mókamester Renato, aki 18 kilót fogyott le azóta. Ezért nem ismertem meg elsőre. Nem haragudott meg, sőt büszke volt a fogyására. Aztán Marcelo is megérkezett, és együtt mentünk a klubba.

Nekiláttam az utolsó munkafázisnak, amelybe többen is besegítettek. Nagy kő esett le a szívemről a munka befejeztekor, amikor a próbalövések után kiderült, hogy ha nem is a legkiválóbb minőségben, de használható, és a külcsínt tekintve is elfogadható pályát sikerült készítenem. Ezzel elkészült az első szektorlabda pálya Brazíliában, amelyet egy lemoshatatlan tollal – kérésükre, mint festő a festményét - alá is írtam.

Eljött hát az ideje a pályakészítés mellet a brazíliai jövetelem másik fontos céljának: a szektorlabda szabályok tanulásának. Ez pedig könnyebben ment, mint gondoltam. Az a döntés született, hogy nem csődítjük ide a rió-i gombozókat, hanem a klub két vezetője alaposan átrágja velem a szabályokat, amelyet majd lassan átadnak társaiknak. Így is lett.

A két vezető nagy figyelemmel követte az angol nyelvű előadásomat, amelyet – ha nem tudtam a megfelelő kifejezést - portugál szavakkal egészítettem ki egy kéziszótárból. Meglepően gyorsan haladtunk, és a tanítványok is meglepően gyorsan tanultak! Az elméletet a gyakorlat követte. Marceloval játszottam egy fél órát, miközben a szabályok átismétlésén kívül a taktikáról is szó esett, de csak szőrmentén. Marcelo összesen egyszer tévesztette el a szabályt, amikor szektorból közelséget akart adni, bár ez a tiltás kimaradt a felsorolásomból, vagyis talán ez se volt részéről hiba.

Magyarázás közben nem tudtam úgy figyelni a játékra, mint különben, és ellenfelem ezt kihasználva kibekkelte a meccset 0-0-lal, bár ebben a 3 felsőkapufás lövésem is segítette. Sajnos a festőbakon felállított pálya megfelelő alátámasztás nélkül középen kissé rugózott, amitől magasabbakat lőttem. A lényeg azonban nem ez, hanem az, hogy Marcello igen ügyesen, és meggondoltan játszott, még adott is egy nehezen belőhető szektort, de ez most meghaladta a képességeit. Azonban örömömre szolgált, hogy a beadott védőszektorok számából ítélve érezte a pályát.

A meccsünk után egyérintésest is játszottam, nem sikertelenül. Az elért 0-0 és 1-0 azt jelezte, hogy némi „akklimatizálódás után a magyar élmezőny elverné a brazilokat ebben a csak Brazíliában hivatalos kategóriában. Ellenfeleim kizárólag azt a taktikát alkalmazták, hogy a tizenhatosom elé tettek egy gombot, és e mögé lőtték ki a kapukirúgást, hogy ne tudjam a labdát előre rúgni. Nem zavart a dolog különösebben, mert a hátvédekkel keresztben be tudtam fordulni a saját kapum felé, aztán a következő lépésből megcéloztam valamelyik oldalt, ahová már előre lehelyeztem két gombomat, és belőttem a labdát kettejük közé. Volt is (sportszerű) elismerő hümmögés, vakarózás. Nyújtogatták a nyakukat, hogy mit kezdjenek ezzel a szerintem elég primitív taktikával. Lett is ezekből jó pár hiba, azonban a pálya egyenetlensége megmentette őket a csúfos vereségtől.

Játék után a szokásos helyre, a klub éttermébe vezetett az utunk, ahol döntési helyzet elé állítottak. Az egyik variáció, hogy kényelmesen megebédelünk, majd itt maradunk, és megvárjuk a Vasco öt órás meccsét a Tigers-szel (Tigrisekkel). A másik variáció, hogy egyikükkel megnézem a Sugar Loaf-ot, vagyis a Cukorsüveg hegyet, de akkor lemaradok a meccsről.

Láttam Marcelo arcát, hogy nyilvánvalóan a meccset fogom választani, engem viszont gyermekkori vágyam beteljesülése összehasonlíthatatlanul jobban vonzott. Bár, a meccs is érdekelt (a brazil foci rajongójaként), ezért kompromisszumot ajánlottam: gyors ebéd, futás a Cukorsüveg hegyre, majd rohanás vissza, hogy elérjük a meccset. Már csak azért is ajánlottam ezt a variációt, mert egyrészt nem akartam sértődést a vendéglátóim részéről, viszont már nem volt több esélyem a Cukorsüveg tetejére felmászni, mivel a meccs után díszvacsora várt, ami késő estig tartónak volt beígérve. Aztán másnap meg meccs, majd a végén azonnali útnak indulás a sao pauloiakkal, akik felajánlották, hogy kocsival elvisznek, megspórolva ezzel a repülő költségeit. Szóval nem lesz több alkalom a városnézésre, viszont nagyon nem szerettem volna ismételten lemaradni a Cukorsüveg „megmászásáról”, mivel két éve már jártam ugyan Rio-ban, de a nálam kevésbé kötelességtudók számára elképzelhetetlen módon akkor a munka mellett nem maradt ilyesmire is időm.

Tehát akkor gyors ebéd az étterem svédasztalos részlegében, ahol ismét feltűnést keltettem, bár nem állt szándékomban. Arról van szó, hogy igyekeztem minél kevesebb alkoholt fogyasztani, inkább azon mesterkedtem, hogy végigkóstoljam Brazíliában a hihetetlenül bő gyümölcslé választékot, melyeket az adott gyümölcs egyszerű kifacsarásával készítenek. Narancs és ananász levet már ittam, ezért most valami mást szerettem volna megkóstolni. A pincér felsorolásából azonban egy szót sem értettem, ezért a legutolsó ismeretlen valamit kértem, mert csak azt tudtam megjegyezni. Ez volt az acerola (aszerola).

Amikor kimondtam, rákérdeztek, hogy biztos, hogy ezt akarom. Rosszat sejtettem, hogy ez a gyümölcs bizonyára nem a legfinomabbak közé tartozik, de hát ettől még kíváncsibb lettem, és makacsul ragaszkodtam az acerolához. Amikor kihozták a világoszöld italt, elém raktak egy nagy adag cukrot (annak jeléül, hogy az ital egyszerre savanyú és keserű), hogy azt öntsem bele a félliteres kancsóba. Én viszont úgy gondoltam, hogy megadom a tiszteletet a természetnek - vagyis az én acerolámnak - és eredeti mivoltában fogyasztom el. Gúnyos mosoly volt a jelenlévők válasza, és még közelebb tolták a cukortartót. Nekem viszont csodák csodájára így is ízlett ez a kiközösített gyümölcs, amely – mint kiderült – teli s teli van vitaminokkal. Ezért tűrik meg egyáltalán a kínálatban. Ahogy cukor nélkül megittam a félliternyi italt, szájról szájra terjed a hír, amely – a hőálló történethez hasonlóan – megélt még néhány fejcsóválós, szemkerekítő elmesélést.

Ebéd után következett a városnézés, aminek nem egyeztettük előre a programját, ezért nagyon izgultam, hogy a Cukorsüveg benne lesz-e. Kezembe nyomták a stadion belépőt, hogy ha időben visszaérnénk, akkor ezzel már ne kelljen vacakolni, aztán uccu neki, irány az autó. Benne ült Robson Marfa (jellemző a brazilok kiejtésére, hogy a nevét „Epszon Máfa”-ként lehetett hallani), a rendkívül szimpatikus, csupa mosoly, egyébként az egyérintős játékot játszó néger fiú. A Copacabana felé vette az irányt, ahol belesétáltunk homokba. Itt volt látható az a bizonyos „Seg a sex” feliratú tábla is, amely a homokos környezet miatt még pikánsabban hatott. A part több kilométer hosszú, de csupán 50 méter széles csík, amely talán a világ legismertebb, és szerintem legszebb strandja. Enyhe szél fújt, ami már elég volt ahhoz, hogy óriási hullámok keletkezzenek, amelyben páran szörföztek, a gyámoltalanabb turisták meg kipróbálták a hullámok erejét, amelynek következtében újra és újra padlót, akarom mondani homokot fogtak, mert odavágta őket a víz ereje.

A vakító napfényben hunyorogva néztem ezt a páratlan csodát, amely még az ott látható gyönyörű nőket is elhomályosította. Pedig ezek a lányok épp úgy néztek ki, mint a képeslapokon, vagy mint a filmeken. Csupán percekig bámészkodtam, mert féltem, hogy nem marad idő a számomra legfontosabb dologra. Azonban hamarosan megnyugodhattam, maradt. Aztán ahogy a parkoló felé haladtunk, a szokásos parti büfék egyike mellett mentünk el, ahol egy nagy tálban kifacsarásra váró gyümölcsök voltak, közte banán is. Rámutattam a banánra, hogy az itt árult banán (vagyis a Copacabana banana) neve szerintem copacabanana. Kísérőmnek nagyon tetszett a szójáték, miközben kimondani próbálta, kevés sikerrel.

Egy rövid autózás, és más meg is érkeztünk a Cukorsüveg hegyhez, illetve pontosabban a hely felvonója épületéhez. A felvonó útja két részből áll. Előbb felkapaszkodik egy kisebb, de egyáltalán nem lebecsülendő magasságú hegyre, majd onnan megy tovább egy másik felvonóval, immár a Cukorsüveg hegy tetejére. Megdöbbenve halottam kísérőmtől, a harmincegynehány éves itteni lakostól, hogy itt fent most járt először, pedig a 22 real – sőt, a helyieknek 11 real (kb. 1300.-Ft) megfizethető volna számára. Kérdésemre, hogy ő szépnek tarja-e Rio-t, azt válaszolta, hogy szerinte átlagosan szép város Rio. Eszembe jutott ekkor az a szólás, hogy „ezt a nőt is unja valaki”. Ugye ezt akkor szokták mondani, ha valaki meglát - mondjuk az utcán - egy rendkívül gyönyörű, de számára elérhetetlen nőt. Nos, szegény Rio is így járt valahogy egyik saját lakójával.

Ettől én még nem hagytam magam befolyásolni, és alaposan kiélveztem életem legszebb látványát. Többet a látványról azért nem írnék, mert vannak dolgok, élmények, amelyek elmondva, leírva nem visszaadhatók. Ilyen számomra ez a látvány is.

Azért nem vittem túlzásba a bámészkodást, hogy még elérhessük a meccset is. Egy focimeccs Brazíliában nem egyszerű sportesemény, vagy a szórakozás egy formája. Az valamiféle népünnepély, az összetartozás érzésének kifejezése, kiemelkedő társadalmi esemény, ahonnan nem lehet hiányozni.

Szerencsénk volt a forgalommal, és pont kezdésre értünk oda. Marcelo kijött elém a kapuhoz, és bekísért, így hamar elfoglalhattam a helyemet. Már a pályán voltak a játékosok, kezdéshez készülődve, amikor arra lettem figyelmes, hogy a lelátó egy pontja felé kezdenek nézni az emberek, de olyan ájtatos, átszellemült arccal, az elbűvölt ember mosolyával, hogy azt hittem, itt van a lelátón a brazil köztársasági elnök, vagy az angol királynő, vagy leginkább a pápa. De egyik sem volt itt, csupán a tavalyi csapat egy, azóta már eligazolt tagja, akit felfedeztek egykori szurkolói. Ahogy „lebukott”, egyre többen mutogatták, hogy ő az, ott van, ezért kénytelen volt felállni, üdvözlete jeleként. Ekkor óriási tapsvihar tört ki, amit a szerény játékos széttárt karokkal fogadott.

A lelátón amúgy is olyan testvéries légkör uralkodott, amely legjobban az egymást nem ismerő szurkolók egymás iránti gesztusaiból volt lemérhető, de ez az imént leírt jelenet még jobban feldobta a hangulatot. A meccs viszont nem kezdődött túl jól a házigazdák számára. Átszervezett csapatuk gépezete igencsak akadozott, s a határozottabb vendégek fölénye egy hazai védő gyorsan összeszedett sárga lapján is érezhető volt. Sőt az illető egy butasággal még ki is állíttatta magát. Ennek ellenére a hazai szurkolók nem szidták kissé ügyefogyott játékosaikat, hanem lelkesen biztatták őket.

Például egy bizonytalankodó hazai védő ahelyett, hogy megjátszotta volna a megszerzett labdát, lányos zavarában kirúgta taccsra. Arra, amerre állt. Nagy csalódás volt ez a megoldás egy magamfajta foci-ínyencnek. Azonban a hazai nézők nagy tapssal jutalmazták a szerelést. Akárcsak azt a 20 méterről leadott, kapu közepébe tartó gyengécske lövést, amely semmi veszélyt sem jelentett az ellenfél kapujára. Mi több, a taps mellett nagy húúúúú-zás kísérte ezt a szánalmas próbálkozást. Egyedül csak akkor hallatszott elégedetlen mormogás, amikor az egyik hazai fiútól egy passz fogadásánál elpattant a labda. Ugyanis a labdakezelési hiba Brazíliában megbocsáthatatlan bűnnek számít. A cselező viszont megdicsőül.

Történt, hogy a hazaiak legtechnikásabb, de kissé elhízott csatára nagy cselsorozatba kezdett. Három-négy védőt is kicselezett, de a súlyfeleslege miatt úgy, mint egy lassított felvétel. Mire kicselezett egyet, majd egy másikat, az első már utol is érte, és ismét ki kellett azt cseleznie. Hát ebbe aztán úgy elfáradt elhízottkám, hogy egy-két percnyi villogás után már jártányi ereje sem maradt, és hátrább kellett visszagurítania a labdát, mint ahol azt eredetileg megkapta. Ettől még őt szinte nemzeti hősként kezdték el ünnepelni.

Azonban hősünk egyenesen megdicsőült, amikor úgy 40-ról, baloldalról be akart ívelni egy szabadrúgást, de a labda kissé lecsúszott a lábáról, amit még a szél is megdobott egy kicsit, így az ívet rosszul kiszámító kapus mögött a „bőr” akadálytalanul hullott az üres kapuba. 1-0 a Vasco-nak! Azt az ünneplést, ami ez után következett…

Ettől aztán érthetően ideges lett a vendégcsapat, és egyikük felelőtlenül kiállítatta magát. Most már lábra kapott a hazai gárda, és egyre-másra vezette formás támadásait. Azonban vagy 10 ordító helyzetet is képesek voltak kihagyni, amikor törvényszerűen jött a büntetés. Az utolsó percben egy távolról előreívelt szabadrúgást az egyik vendégcsatár a kapuba csúsztatta, azonban elkerülendő a népharag, a bíró les miatt érvénytelenítette a gól, lefújta a meccset, és azon nyomban eltűnt a pályáról.

Ettől aztán az ünneplés is visszafogottabb lett, de csak brazil mércével, mert számomra, kívül álló számára népünnepélynek tűnt a dolog. Előkerült a hatvanas éveinél járó elnök is, aki a lánya oldalán kimerészkedett szurkolói közé, akik a kezét rázták egyfolytában. Előkerült a sajtó is, aztán hosszas fényképezkedés lett a dologból,amit az ifjú lány rutinos sztárként élt meg, olyan pózokat csinált. Egyébként újdonság volt a nagy hőség miatt az idei évkezdettől bevezetett ivó szünet. Mindkét félidőben, úgy fél óra elteltével a bíró lefújta a meccset, és ment mindenki a pálya egyik sarkába inni. Aztán pár perc múlva folytatták a játékot.

A meccs tán a hotelbe siettünk lezuhanyozni, és átöltözni az esti vacsorához. Két autóval mentünk a svédasztalos étterembe, ahová ketten a feleségüket is magukkal hozták. Az étterem állítólag Rio szerte ismert, valami új negyedben található, istentelen messze. Vagy majd egy órát autóztunk oda, és persze vissza is. Meg is kérdeztem, hogy nem a paraguay-i határnál járunk. Ez a beszólás Marcelonak, az ötletadónak nem nagyon tetszett, de a többiek molya miatt belenyugodott a jogos megjegyzésbe, hisz a szálláshelyünkhöz közel is találhattunk volna hasonlót, sőt, mint utóbb kiderült, talán jobbat is. Azért itt sem lehetett éhen halni, és mindenki talált magának fogára valót.


2010.01.21.



előző hírek:következő hírek:

Frissek
Hasonló cipőben
Nagy a készülődés Zsombón
Szabálykönyv
Mindjárt az első kísérlet

Tanítani voltam Brazíliában – 4. rész
Tanítani voltam Brazíliában - 5. rész
Tanítani voltam Brazíliában – 6. rész
Tanítani voltam Brazíliában – 7. rész
Tanítani voltam Brazíliában – 8. rész



Minden jog fenntartva: ...::: gombfoci.hu :::... | Design: PuSzaFi
Az oldal az Nemzeti Civil Alapprogram támogatásával készült!