Hozzáadás a Kedvencekhez


Szektor Újság


Jöttünk, láttunk és mindenki győzött! - Horváth Imre visszaemlékezése
Nem túl régi hagyomány, hogy a Nemzetközi Szektorlabda Szövetség szervezésében megmérkőzik Európa, és Dél-Amerika legjobb szektorlabda csapata. Ugyanez a helyzet a másik szakágban, ahol a 12 érintéses asztali labdarúgó bajnokcsapatok csapnak össze. A 2016. évi Szektorlabda Interkontinentális Kupa Rio de Janeiro-ban került megrendezésre november 19-20-án a Vasco da Gama stadion asztali-labdarúgó termében. A szombati 12 labdaérintéses asztali-labdarúgásban a Dél-Amerika bajnok sao paulo-i brazil Palmeiras és a magyar Debreceni ALC csapata vívott meg, amelyen a hazaiak 40-7 arányban diadalmaskodtak, míg vasárnap a magyar Testvériség csapata visszabillentette a negatív magyar mérleget, miután legyőzte a szintén brazil rio de janeiro-i Vasco da Gama csapatát, mégpedig 33-12 arányban.

Bevezetésül arról feltétlenül szólnunk kell, hogy a verseny házigazdája, a Vasco da Gama igazán büszke lehet a körülményeire. Először is azért, mert szakosztályuk a hasonló nevű híres focicsapat stadionja területén van, ahonnan káprázatos kilátás nyílik a környék hegyeire. Az pedig nagy előrelépés a rio-i csapatnál, hogy a korábbi kicsiny és szerény berendezésű klubhelyiségük után egy igazán színvonalas teremben kaptak elhelyezést. A 12 érintéses pályáik egészen kiválóak voltak, azonban a szektorlabda pályák simaságát lehetne még fokozni, illetve a hintőport kicserélni kevésbé karcosra, (mivel ez a kifinomult játékhoz szokott magyaroknak néha kellemetlen meglepetést okozott).

Végül is mindkét szakágban papírforma született, de nem akárhogy. A Debrecen felkészülése egyáltalán nem volt zökkenőmentes, mivel egészen az utolsó pillanatig úgy tűnt, hogy anyagi nehézségek miatt nem tud Rio-ba utazni a csapat. Aztán pár nappal az indulás előtt mégis csoda történt, és valahogy összekaparták a repülőjegy árát. Emiatt aztán nem beszélhettünk nyugodt felkészülésről. Ráadásul egyik legjobb játékosuk, Puskás Zoltán sem tudott a csapattal tartani, ezért aztán sebtében leigazoltak engem, illetve a brazil Marcus Viniciust, aki valódi erősítésnek bizonyult, mert a magyar csapat valamennyi pontját ő szerezte. Ennek ellenére nem beszélhetünk csúfos kudarcról, hisz ez a szakág brazil eredetű, és csupán néhány éve honosodott meg hazánkban, ezért mi még csak tanuljuk ezt a játékot, de tanulóknak már egész jók vagyunk, hisz a világ legjobb asztali-labdarúgóitól kaptunk ki, de nem megalázó meccseredményekkel.

Csak egy példa, hogy érzékeltessem, miről is beszélek. Jómagam abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy játszhattam (összekerültem) az aktuális világbajnokkal, Jefferson-nal. Rettenetesen koncentráltam, és már az első támadásból vezetést szereztem. 1-0. Ez annyira mellbe vágta ellenfelemet, hogy minden helyzetét elpuskázta, és csak az első félidő utolsó pillanataiban sikerült egyenlítenie (hiába, ez idegjáték). Innen már higgadtabban játszott, és 4-1-re elhúzott. Azonban én sem hagytam magam és rengeteg szép támadást vezettem. Legtöbbjüket lövéssel fejeztem be, de ezekből 7 (hét!!!) felső kapufát lőttem. Egyszerűen (számunkra szokatlanul) annyira jó csúsztak a pályák, hogy azzal az erővel lőve a labdát, ami nálunk gól, az itt magasabbra, a felsőlécre emelkedik. S ha egy meghatározott lövő erő egyszer beidegződött a kézbe, azon nem könnyű változtatni. S ha csak egy pici szerencsém van, és a 7 kapufából bemegy néhány az ellenfelem kapujába, lett volna izgalom világbajnokéknál, és nem lett volna ilyen magabiztos.

Szektorlabdában viszont pont fordított volt a helyzet, a 12 érintésesben, mivel itt a brazilok tanulják tőlünk ezt a magyar gombfociból kinőtt sportágat. A brazilok nagy huncutul mindent elkövettek sikerük érdekében. Nem elég, hogy a 12 érintéses asztali-labdarúgás űzése közben nagy kézügyességre tettek szert, továbbá alaposan felkészültek taktikából, meg szabályismeretből is, hanem, még azt is kitalálták, hogy a döntő előtti nap estéjén egy kiadós vacsora után szamba-partyra invitálják a magyarokat, iszogatással, meg egy kis táncolással összekötve. Tervük, miszerint kifárasztják másnapi ellenfelüket összeomlott, ugyanis a tesisek átláttak a szitán, és mulatozás helyett a pihenést választották, amiről csak másnap derült ki, hogy nagyon is helyesen tettek. Ugyanis a Vasco alaposan felszívta magát, és az első két kör váltakozó eredményei után csak a második két körben tudott a Tesi egyértelműen ellenfelük fölébe kerekedni, de akkor aztán alaposan.

A 12 érintéses pályák csodálatosan csúsztak amihez a lassú pályához szokott magyarok csak nehezen alkalmazkodtak, pedig mindig is ilyen pályákról ábrándoztak. Különösen a lövésekkel voltak gondok, mert a gyors pálya miatt nagyobb kezdősebességgel csúsztak a bábuk, ami miatt rengeteg felsőlécet lőttünk. A szektorlabda pályákkal már több volt a gond, mivel többnek nem volt tökéletesen sima a felülte, és az alkalmazott hintőpor is durva-szemcsés volt, amin elforogtak a magyarok könnyebb bábui. Magyar Anti kapott is egy ilyen peches gólt, ami miatt kikapott, s amin az egész ottléte alatt nem tudta túltenni magát.

Az Interkontinentális Kupa döntője mellett egyéni versenyeket is rendeztek mindkét szakában, kihasználva azt a lehetőséget, hogy a világ legjobbjai vannak jelen, ami eleve garanciája a látványos játéknak. Ami az eredményeket illeti, nagyjából ugyanaz történt, mint a csapatok között, vagyis mindkét kategóriában a játék kitalálói magabiztos játékkal döntötték el a legjobb helyezéseket maguk között, de nekem erről különvéleményem van. A 12 érintéses elődöntőn például csillagászati eredmény született: 11-8-ra nyert a későbbi bajnok. Végignéztem. Most lelkendeznem kellene, de nem tudok, mert nem tetszett a meccs. Húsz perc alatt 19 gólt lőni, ha csak ezt nézzük, szenzációs dolog, amihez viszont mindkét fél komolytalan védekezése is szükségeltetik. Hát, épp ez a bajom, meg az, hogy ennyi gólnál már devalválódik a gólok értéke. Ugyanis a vesztes fél „V” betű formációban védekezett, vagyis úgy állt fel a gombjaival, hogy két oldalról elállta az utat, aminek következtében csak középen lehetett támadni, de ott majdnem a 16-ig be lehetett vezetni a labdát. A győztes viszont szemmel láthatóan érezte ezt a távolságot, s talán, ha egy lövése nem ment be a kapuba, de a többi igen. Ezzel szemben a túloldalon nehezebb volt a jobb felállás miatt a kapuig eljutni, ezért vagy 3 helyzetet is kihagyott a vesztes. A „V” betűs sporttársunk annak ellenére sem változtatott felállásán, hogy láthatta, ezzel szinte tálcán kínálja a góllövés lehetőségét ellenfelének. Ilyen csacska taktika méltatlan volt ez egyébként varázslatos kézügyességükhöz. A versenyt végül Jefferson (Palmeiras, BRA) nyerte, Marcus Vinicius (Friburguense, BRA), illetve Lucas (America, BRA) előtt.

Szektorlabdában viszont a magyarok hengereltek, azonban a döntőben hatalmas meglepetés született. Kondor Gábor, aki a döntőt nyert Testvériség csapata tagjaként, a négytagú bajnokcsapat erősorrendjében a negyedik legerősebbnek számított, szépen teljesített a csapatmérkőzésen, de ez még nem volt feltűnő a nagyarányú Tesi-győzelem elemzésekor. Egyéniben viszont mindenki Magyart és Lukácsot tartotta a legnagyobb esélyesnek, de Magyarnak valahogy semmi sem sikerült. Így Lukács Viktor kényelmesen sétált be a döntőbe. A másik ágon Kondornak szerencsés volt a sorsolása, kisebb tudású brazilokon át jutott be a döntőbe. Már mindenki elkönyvelte Lukács győzelmét, amikor Kondor egy szektoros akcióval váratlanul szép gólt lőtt, és megszerezte a vezetést. Lukácsot nem abból a fából faragták, mint aki megijed egy kapott góltól, de most, mint akit megbabonáztak, sorra rontotta el akcióinak befejezését. Aztán az utolsó percben Lukács egy hihetetlenül bravúros szektort adott a jobbszélsőjének, de a kicsavarodott helyzetet nem sikerült góllá értékesítenie. Megszületett hát a bombameglepetés: győztes Kondor Gábor, Testvériség SE! Gábornak a győzelme utáni gratulációm során kifejtettem, hogy most jól kitolt magával. :) Ugyanis, ő még fejlődési szakaszban van, aminek egyenletességét most saját maga keresztül húzta. Mégpedig azért, mivel ennek a bravúros győzelmének hamar híre megy, és még a pillanatnyilag nála jobbak is szorosan fognak védekezni ellene, amitől átmenetileg vissza fog esni a teljesítménye. Most kell nagyon türelmesnek lennie önmagához, és akkor hamarosan visszaáll a fokozatosan javuló teljesítmény üteme is.

Feltétlenül ki kell emelni, hogy a házigazdák sokat adtak a külsőségekre. Valamennyien elegáns sportruházatban, gyönyörűen feldíszített bábukkal jelentek meg, és a versenytermet is szépen feldíszítették. A verseny szinte minden mozzanatát megörökítették fotókkal és videókkal. Mindezt olyan mértékben, hogy már-már az jött a számra, hogy a japán turisták annyit fotóznak, mint a brazilok. Tényleg minden csapat és annak minden tagja lencsevégre került, sőt, szinte minden brazil játékos kettesével is lefotóztatta magát valamennyi magyar sporttársával, leginkább a szponzori fal előtt. Az eredményhirdetések pedig egyenesen felemelő érzéssel töltötték el mindazokat, akik részesei lehettek ennek a ceremóniának. A csapatok tagjait egyenként szólították ki, ezzel is kiemelve teljesítményüket, majd a himnuszokat hangosan énekelve tisztelegtek saját hazájuk előtt. A magam részéről rég óta először éreztem azt, hogy megérte ennyi pénzt, és energiát fektetni a gombozás nemzetközi elterjesztésébe. Itt köszönném meg azoknak a mecénásoknak a segítségét, akik önzetlenül, minden érdektől mentesen segítették a két magyar csapat brazíliai utazását!

A játékot este egy kis rögtönzött megbeszélés követte, ahol a brazil és a magyar vezetők áttekintették a sportág helyzetét, és több módosító javaslattal is éltek az ISBF vezetése felé. Erről részletesen később. Fontosabb most az, hogy eldőlt a 2018-as VB rendezése. Eszerint Japán mégiscsak vállalja a rendezést, de csak azzal a feltétellel, hogy a korábbi szokásoktól eltérően a résztvevők maguk állják a szállás és étkezés költségeit. Ezt az ISBF illetékes vezetői tudomásul vették. Jó hír viszont nekünk, magyaroknak, hogy a Dél-Amerikai Asztali Labdarúgó Szövetség (amely eddig csak subbuteo, és 12 érintéses bajnokságokat írt ki) nem rég arról döntött, hogy felveszi műsorába a szektorlabdát is, az idei októberi Dél-Amerika Bajnokságágon. Vagyis terjed a magyar gombfoci!

A rio-i összecsapások után a csapatok hazaindultak, de nekem volt még egy utam, a brazil léptékkel csak egy ugrásra lévő Sao Paulo-ba. Itt szomorú feladat várt rám: meglátogattam a nem régiben elhunyt jó barátom, Antonio de Franco sírját, aki egykor a brazil szövetség elnöke is volt.

„De” (ejtsd: Dé) - ahogy a barátai szólították - különleges ember volt. Foglalkozására nézve kaligráfus (ami díszes betűk írásának tudományát jelenti) tanár, ami miatt a gombozók egyszerűen csak Professzornak hívták. Olasz betelepülők harmadik generációs gyermekeként egy magániskolát vezetett bátyjával Sao Paulo-ban. Sporttársai között megkérdőjelezhetetlen tisztelet övezte! Gombfoci szeretete elképesztő méreteket öltött. Minden versenyre elment, ahová csak tudott. Sajnos nem tudott megbirkózni testsúlya rohamos gyarapodásával, aminek következtében már alig tudott állni, mégis addig játszott, amíg azt fizikailag bírta. Gyakran volt alkalmam nála vendégeskedni, ilyenkor minden nap edzés tartottunk, ahol a lába elviselhető fájdalmának határáig játszott, illetve tanított.

Sikerei is voltak kedvenc sportágában, mivel tagja volt (igaz, csak tartalékként) a 2010-es évek brazil bajnokcsapatának, a Palmeiras-nak. Később a középerősnek mondható, de kiváló klubéletet fenntartó Cisplatina egyesületénél játszott. Vezetője volt a Magyarországon 2007-ben elsőként bemutatkozó brazil válogatott csapat delegációjának, melynek során vendégeink bemutató meccset játszottak a magyar válogatottal előbb a saját szabályaik, később a mi szabályaink szerint is, majd (sportszerűen) felkészületlenül részt vettek a Tiszavasváriban megrendezett világbajnokságon is. 2009-ben pedig tagja volt a 12 érintéses VB-t nyert brazil válogatottnak. Nem felejtem el, hogy mekkora ünneplést csaptak.

Betegsége lassan támadott. Családja olaszos szeretetével övezve Dél-Amerika legjobb kórházában, az Albert Einsteinről elnevezett sao paulo-i gyógyintézetben ápolták, de ez sem segített. Sírhelyét nem volt könnyű megtalálni. Szerencsére megvolt Tony fia elérhetősége, akitől megtudhattam, hogy az édesapja az Henrique Saumann temetőben van eltemetve. Volt még egy egész napom a repülő esti indulásáig, ezért a sírhely pontos ismeretében nem volt akadálya De barátom meglátogatásának. Azaz, hogy mégis, ugyanis a hotelemhez rendelt taxi nem tudta, hogy hol van ez a temető, pedig portugálul kérdeztem. Közvélemény kutatás kezdődött, ami 20 perc elteltével sikerrel járt. Közel 1 órányi, kibogozhatatlan útvonalú kocsikázás után megálltunk a temető előtt. Még szerencse, hogy 1 órányi taxizással megúsztam, hiszen azért abban a hotelben szálltam meg, mert a rio-i barátaink szerint oda nagyon közel van a temető. Persze, egy 100 x 100 kilométeres városban lehet, hogy az órányi taxizás közeli távolságnak számít. Minden relatív, szólhatna most közbe az előbb említett Einstein, aki hiába adományozott állítólag hatalmas összeget e kórház megalapítására, de ezzel most nem voltam kisegítve. Annál is inkább, mivel a temető bejárata fölött Sao Paulo Temető szöveg volt olvasható. Mutattam is a sofőrnek, de ő egy mukkot sem tudott angolul. Én meg nem akartam kiszállni, mondván, rossz helyen vagyunk. Feküdt a temető bejáratának kövén három hajléktalan, akik borravalót szimatolva felkecmeregtek, és felajánlották segítségüket. Legnagyobb meglepetésemre egyikük angolul szólt hozzám. Vele sikerült tisztázni, hogy a temetőnek új neve van, de még nincs kiírva. Ezután még körbe is vezettek, egészen De sírjáig. Persze, nem ingyen. Amikor meggyőződtem, hogy jó helyen vagyok, elküldtem idegenvezetőmet, hogy kettesben maradhassunk De-vel. Mintegy fél órát beszélgettünk, aztán megajándékoztam De-t, annak a csapatnak a tartalék játékosával, amit még annakidején tőle kaptam ajándékba.

A síremlék, mint egy kis erőd, több jókora laposabb és egy magasabb darabból állt. A magasabb teteje kb. szemmagasságban volt, de kézzel nem elérhető távolságban a síremlék szélétől, ezért ennek tetejére akartam feltenni, de nem akartam a családi síremlék sírjai tetején átmászni. Ezért aztán hosszas célzás után feldobtam a gombot a síremlék legtetejére, ami szerencsére talppal esett a kőre, annak közepére. Szerintem nem fogja tudni még a legerősebb szél sem elfújni azt a gombot onnan, ahogy a De-vel kötött barátságunkat sem.


2017.02.12.



előző hírek:következő hírek:

Talán a valaha volt legnagyobb megbecsülésünk... - Horváth Imre büszkélkedése
Ismét egy média-megjelenés
Tessék! Amiről beszéltem... - Horváth Imre írása
Sportágunk történetében ő az első! - Horváth Imre helyszíni tudósítása
Dank! Merci! Gracias! ..amit a politika eltitkolt - Horváth Imre beszámolója

Újra beindultak az MTK edzései! - Horváth Imre invitálója



Minden jog fenntartva: ...::: gombfoci.hu :::... | Design: PuSzaFi
Az oldal az Nemzeti Civil Alapprogram támogatásával készült!